Kabátjába bújva zokogtam vele

Nekézseny, 2009. december 12. -- Autóval hazafelé tartok, mellettem három éves kisfiam. Csendes, a patakunkban úszkáló vadkacsa csapattal büszkélkedő békés kis falu vár. Egyszer csak egy idős házaspárt pillantok meg a hegy felé vezető úton. Kerülgetik a vízmosások vájatait, melyeket nagy esők után a lezúduló víz kitartó munkája hozott létre. Lassú, erőt tartalékoló tempójukból látszik, hogy a vasútállomás felé tartanak. Ekkor villan fel bennem, hogy ma megy utoljára a „kis piros”. Gondolok egyet, és én is arra kanyarodok. Elmegyek mellettük, és amikor félreállva utat engednek, legyőzöm a késztetést, hogy megállva felkínáljam: elviszem őket! Utoljára élvezhetik ezt a vadregényes útszakaszt…

© Száday Balázs

a vonat időtlen idők óta egy kettévágott hegyből bújik elő

© Gulyás Attila

hányszor kócolt össze a szél ezen a helyen!

Megállok félúton, és kis gyalogos kitérővel gyermekemnek megmutatom a forrást, ahol sokszor bográcsoztunk hajdanán. Örömmel nyugtázom, hogy gondos kezek rendben tartják, kis padokat csináltak fából, a hegyből utat törő víz kövekkel kirakott helyen lát napvilágot. Elmerengek azon, hogy a rohanó életünkben mennyire elfelejtkeztünk erről a helyről, és megfogadom, hogy jövünk majd újra. Talán sikerül betartani. Sóhajtva hagyom ott a forrást, kicsi fiammal alkudozva, hiszen rabul ejti a csobogó víz látványa. Visszaülünk az autóba, végre felmegyünk oda, ahol a vonat időtlen idők óta egy kettévágott hegyből bújik elő.

Magam előtt is szégyellem elérzékenyülésemet, mikor elkap a nosztalgia. Hányszor hallgattam itt a madárcsicsergést, a közelgő vonat kürtjét, hányszor kócolt össze a szél ezen a helyen! Elkap a lelkiismeret furdalás is, hűtlenségemért. Évek óta nem utaztunk már ezen a vonalon. A 90-es évek közepéig a kocsikban mindig rengetegen ültek: iskolába járók, dolgozók, turisták és egyéb utazgatók. Aztán be akarták zárni. Lázas aláírásgyűjtésbe fogtak az emberek, hogy megmentsék a vonalat, és győztek! Jutalmul kaptak új menetrendet: elrontott csatlakozásokkal, hosszú várakozásokkal, egyre lassabb tempóban döcögő vonatokkal... Láttunk bezárt kétszintes állomásépületet kettő hét alatt földig rombolni! Már senkinek sem volt kedve a vonattal utazni, és egyébként is: munkahelyek sem várták őket, és az iskolába igyekvők száma is drasztikusan lecsökkent errefelé. A maradék busszal jár.

© Gulyás Attila

iskolába járók, dolgozók, turisták és egyéb utazgatók

Felért a házaspár, én meg kizökkenve a múltba révedésből körülnéztem. Láttam, nem vagyok egyedül a búcsúmmal, mások is kijöttek, tőlem eltérően készülve erre: a kettévágott hegy tetején fiatalembert látok, alant parkoló autójával, arrébb egy másikat, egy idegen terepjárót. Nocsak, nem falubeli is kijött? Megjött a vonat, az utolsó. Elfacsarodó szívvel nézem a tömeget, ami vele érkezett. Megállt, kinyíltak az ajtók, és sorban szálltak le róla az emberek. Senki sem falubeli…Fényképezték a tájat, én pedig azt magyaráztam a könyörgő kisfiamnak, hogy nem tudunk felszállni, ugyanis nincs mi visszahozzon bennünket. Ott állt mellettünk a vonatvezető, én emlékeztem rá régről, és reménykedve néztem rá: ugye még… egyszer… újra...? Azt mondta: a remény hal meg utoljára! De közben látszott a gombóc a torkában...

Amikor visszaszálltak az utasok, néhányan jelezték a vonatvezetőnek: nem mennek tovább. Velünk együtt nézték, ahogy a vonat lassan, döcögve távolodik. Amikor búcsúzóul megszólalt a vonat kürtje hihetetlen hosszan és panaszosan, úgy éreztem, hogy összetört bennem valami. Leguggolva összeborultam a kisfiammal, és kabátjába bújva zokogtam vele. Ő azért, mert nem ülhetett fel rá, én meg azért, mert megint elveszítettünk valamit. Arrébb a csendesen álló férfiból éreztem a megilletődést, és bár soha, senki előtt nem szerettem sírni, most nem zavart. Nem szóltunk egymáshoz, de úgy érzem, a hallgatásunkban mégis minden benne volt. Hálás vagyok a véletlennek, hogy megláttam azt az idős párt gyalogolni. Ha nem lettem volna ott akkor, az olyan lenne, mint egy barátunk temetéséről lekésni… Ez a vasútvonal nem most kapott halálos sebet, de eddig haldokolt...

© Száday Balázs

 kabátjába bújva zokogtam vele... megint elveszítettünk valamit...

© Gulyás Attila